|
|
Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedõlt a kincstár. |
|
| Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél, a nagy idõn se lesz hozzá hasonló. |
Nézzétek e fõt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kõvé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének õsi titka. Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt. |
|
| Mindenki tudta és hirdette: õ volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égõ, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szõtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. |
Keresheted õt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövõben akárki megszülethet már, csak õ nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. |
|
| Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak õrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyû mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. |
|