A hét éve kómában fekvõ lány édesanyja elmondta: „Mindennap hálát adok Istennek, hogy még egy napig megõrizte õt nekem. Már nem félek attól, hogy mikor kezd fulladni, amitõl bármelyik pillanatban meghalhat, mert egyfolytában a Szentléleknek ajánlom az életét. Elsõ naptól kezdve úgy akartam, hogy mellettem legyen. A lehetõ legjobb állapotban szeretném megtartani, bármibe kerüljön is."

Az asszony folyékony táplálékkal eteti a beteget, „mert az a legjobb neki". Mint mondta, minden nappal egy kicsit könnyebb elviselni a helyzetet: „A körülményekhez képest jól van, egészséges, stabil az állapota. Attól, hogy itthon van, kevesebbet fullad, ritkábban beteg." A motorbalesetben történt szívmegállás következtében a 15 éves lány maradandó agykárosodást szenvedett. Az orvosok szerint a kómás állapot visszafordíthatatlan, és a lány sohasem lesz újra önmaga – írja a CNA.

* * *

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy „hol" is van a kómás beteg, a téma neves szakértõjének, Papp Lajos szívsebész professzornak az elõadásából idézünk, amelyet több internetes portál közöl:

„Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezetõ professzor – aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember – azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a mûtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja – aki engem egyébként jól ismert és tisztelt – felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegõje ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tõle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.

A mûtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetõgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: „Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.

Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenõriztem, valóban akkor voltam ott, amikor õ mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor õt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy: „Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nõ mindent elmondott. Azt mondta: „Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életrõl."

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amirõl mi nem tudunk. Persze az, hogy valamirõl mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem tud még az orvostudomány –, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévõ beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.

De számos más esetben is a betegek beszámolnak a mûtét alatti élményeikrõl, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívmûtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívmûködést. Megállítani a szívet nagyon könnyû, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményérõl pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az idõszakról, amelyrõl õ beszámol – nevezetesen a szív újraindításának élményérõl – abban az állapotban õ a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet."

Magyar Kurír