Zöld hétköznapok – nem másodrendű egyházi időszakot élve

Fehérváry Jákó bencés szerzetes, teológus írását, liturgikus jegyzetét adjuk közre az évközi idő jelentőségéről.

A húsvét ünnepének tavaszi időpontját a zsidó naptárból örököltük, míg karácsonyé a téli napfordulóhoz, valamint az ahhoz kapcsolódó pogány szokásokhoz köthető. A húsvétot és karácsonyt övező időszakok, ünnepek – nagyböjt, húsvéti idő, mennybemenetel, pünkösd, valamint advent, karácsonyi idő, vízkereszt – fokozatosan alakultak ki, létrehozva így a majd’ száznapos húsvéti és a közel másfél hónapig tartó karácsonyi ünnepkört. Az év jó része, majdnem a fele így a két nagy ünnep vonzásában telik: a liturgia szövegei, az olvasott szentírási szakaszok, használt szimbólumok, színek az időszak titkát, lüktetését követik, fejezik ki.

De mi történik a köztes időkben?

Egy naiv svéd dalocska, amelyet a Kaláka együttes népszerű karácsonyi albumában meg is zenésített, folyton ünnepelni vágyó gyermeki énünket hangosítja ki:

Itt a karácsony már,
és itt a karácsony már,
és húsvétig tart a karácsony!
Itt van a húsvét már,
és itt van a húsvét már,
és karácsonyig tart a húsvét!

Pontosan tudjuk-érezzük, hogy ha soha nem szednénk le a karácsonyfánkat, bizony megfakulna az ünnep varázsa. Szükség van a hétköznapokra, amelyek elé nem feltétlenül kéne a „szürke” jelzőt odabiggyesztenünk, mintha az élet rendes menete nem tartogathatna semmi meglepetést, csodát.

Urunk megkeresztelkedésének ünnepe után a liturgia folyója visszatér az évközi idő nyugodt medrébe, és márciusig, hamvazószerdáig ebben is hömpölyög tovább. Az évközi idő másik nagy szakasza pünkösdtől advent első vasárnapjáig tart.

Fontos tudnunk, a liturgikus időszámítás legősibb alapritmusa az évközi időé. Az apostoli kor keresztényei – ha szabad ezt mondani – vasárnapról vasárnapra éltek. A hét első napja, a nap napja, az Úr napja – így nevezték, amikor a megkereszteltek egybegyűltek, hogy megünnepeljék Uruk, Krisztus feltámadását: hallgassák a róla szóló igehirdetést, és megtörjék a kenyeret (vö. pl. ApCsel 20,7kk). Innen nevezték őket egyháznak, az összegyűjtöttek prófétai népének (vö. a görög ekklészia, „egyház” szó eredeti jelentését).

Amikor tehát az évközi időben vagyunk, nem másodrendű időszakot élünk, fontosságában nem marad ez el a kiemelt liturgikus időktől, csak éppen Krisztus titkának ünneplése kap más színezetet. A különböző liturgikus színek a középkorban jelentek meg, és fokozatosan alakult ki a mai gyakorlat. A színek célja, hogy kifejezzék az ünnepelt hittitkot és a keresztény élet útjának sokszínűségét a liturgikus esztendő során, amely a gyásztól (fekete), bűnbánattól és magunkba mélyedéstől (lila), a tanúságtételen és a mindhalálig történő önátadáson és a vértanúságon (piros) keresztül vezet az ünneplés öröméig (fehér). Az évközi idő alapszíne a zöld: ez a szín hagyományosan az újjászülető természet, így a remény és az örök élet színe, valamint – egyes értelmezések szerint – az életet adó és megújító Szentléleké is. Ez az időszak annak a bizonyítéka, hogy a pünkösdkor kiáradt Lélek hogyan ad életet, erőt nekünk ahhoz, hogy hétköznapi életünkben a meghalt és feltámadt Krisztus társai, tanúi legyünk.

A vízkereszt utáni hétköznapok lehetőséget adnak, hogy lássuk: ilyenkor az Egyház folyamatosan olvassa a Szentírást. Vasárnapokon három évre elosztva (A, B, C év) hallgatjuk a három szinoptikus evangéliumot (Máté, Márk, Lukács), a témájában hozzá kiválasztott ószövetségi olvasmányt, valamint az apostoli leveleket. Az évközi idő hétköznapjain minden évben gyakorlatilag végigolvassuk a szinoptikus evangéliumokat, és két évre elosztva a Szentírás többi könyvének válogatott szakaszait, szintén a folyamatos olvasás szabályát követve. A lectio continua, a Szentírás folyamatos olvasása az évközi időben az Írás imádságos olvasásának elmélyítésére – lectio divina – is hív. Ilyenkor, ha hűségesen követjük az Egyház által elénk tárt szövegeket, jobban megismerjük a Szentírás életadó gazdagságát, és jobban kitárul előttünk, hogy az egyes könyvek hogyan értelmezik egymást, mennyire elválaszthatatlan egymástól a két Testamentum-hit.

Az évközi idő vasárnapjai a feltámadás ünneplésének jegyében telnek. Örömünnepek, melyeket a családban is megjelölhetünk imádsággal, gyertyagyújtással, ünnepi étkezéssel, együtt töltött idővel. Példát vehetünk zsidó testvéreinkről, akik péntek esténként családi liturgia keretében, hétről hétre hűségesen fogadják és köszöntik „Sabbath hercegnőt”. A templomba járás vasárnapi szokása úgy gyökerezhet meg bennünk és gyermekeinkben, ha ez valahogyan kötődik az otthonainkban megélt örömteli szokásokhoz is.

Végül az évközi idő a szentek ünneplésének is tágasabb teret ad: ilyenkor több az ünnep és az emléknap, amelyeket liturgikusan is megünneplünk, míg a kiemelt időkben ennek kevesebb tér jut. A szentek társaink, bátorítóink hétköznapi vándorlásunkban. Higgyük el, ők sem kanonizált szentnek születtek; éppen hétköznapi, „évközi” életük tette őket azzá. Sok „zöld” vagy épp sötétebb hétköznapon kellett nekik is átvergődniük ahhoz, hogy a róluk ránk maradt színes és ünnepi történetek szereplői, és így példaképeink lehessenek. A velük vándorló Úrba vetett hit táplálta őket. Az évközi idő, a hétköznapi élet a szentté válás kitüntetett terepe. Éljük hálával és töredelemmel.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír